CsodaCsibe

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de vannak olyan időszakok, mikor valahogy semmi nem úgy jön össze, ahogy azt szeretnénk. Mikor egy számunkra fontos találkozó nem valósul meg, s tudjuk, hogy csak nagy sokára lesz rá ismét lehetőség. Mikor a munkahelyen több ember helyett kell helytállni, de még nincs meg az a rutin és szakmai magabiztosság, hogy ez tökéletesen sikerüljön, valahogy sehogy nem marad mindenre idő. Mikor az embernek szinte hetente tolják az arcába otthon, hogy nincs pénz azokra a dolgokra, ami számára fontos, vagy egyszerűen csak szükséges lenne. Mikor nyakunkon a karácsony is és az ember lánya igyekszik kézben tartani az olyan dolgokat, mint ajándékok, vacsora, vendégségbe cipelendő ételek, azok elkészítése, pont időben, pont jókor, nem túl későn, nem túl korán... No igen, ilyenkor van az, hogy az emberben ez a sok dolog felgyülemlik és kicsit elveszti a lába alól a talajt. Nem olyan depressziósan, világvégésen, csak éppen annyira, hogy akaratán kívül esetleg megbánt

Alapvetően 5 féle szeretetnyelvet különböztethetünk meg, melyek a következők: Elismerő szavak Minőségi idő Ajándékozás Szívességek Testi érintés Ezek nem feltétlenül különülnek el élesen egymástól, azaz előfordulhat, sőt igen gyakran előfordul, hogy valaki számára ezek közül több is nagy jelentőséggel bír. Az én szeretetnyelvem elsődlegesen a minőségi idő. Számomra nagyon sokat jelent az, ha valaki szívesen van velem, keresi a társaságomat, közös élményeket szerzünk. Ha ez hiányzik, elbizonytalanodom. A minőségi idő megnyilvánulhat egy pár perces találkozásban is, mikor csak kis időt tudunk szakítani egymásra, de abban a kis időben igazán egymásra figyelünk, de jelenthet egy komolyabb közös élményt is, mint mondjuk egy mozilátogatás, kirándulás vagy nyaralás. Nem az számít, hol vagyunk, nem a pénzbeli értéke a dolognak, hanem a MI élmény.  Ha kellene választanom egy másodlagos szeretetnyelvet, kicsit bajban lennék, mert más az, amit én adok és más, amit én kapni

Mikor teljesen elegem lesz a világ zajából, az emberekből, mikor már szinte feszült vagyok a sok külső ingertől, akkor fogom magam és elmegyek valamerre. Ilyenkor nincs különösebb tervem, csak megyek amerre visz a lábam. Nem számít, hogy hó van vagy latyak, hogy szakad az eső, vagy fúj a szél, semmi nem tart vissza. Erre van szüksége a lelkemnek. Tegnap a Normafánál jártam. Ezer éve nem voltam arra, télen meg aztán végképp nem. Reggel fogtam magam, felültem a buszra és negyed 10 körül már ott is voltam a hófedte hegyen, a fák ölelésében. Bevallom, ilyenkor az első pár száz méter mindig kicsit furcsa. Egyedül, a természet csendje által körülvéve, sehol egy ember, csak a fák és a madarak csicsergése. No meg most a veszett hideg, de mint tudjuk, ez nem visszatartó erő. Kiszemeltem magamnak egy erdei utat, ami kellőképp csendesnek és nyugalmasnak tűnt még a többihez képest is. És csak mentem, mentem és mentem... Ahogy haladtam a fák között (időnként egy-egy kutyással találkozva, akik

Megmondom őszintén, én ez utóbbi változatot szeretem használni, még akkor is, ha esetleg a másik verzió a helyes. De mit is jelent maga a kifejezés? Ha mesélek egy kicsi a saját jellemvonásaimról, könnyen érthetővé válik. Akkor most címszavakkal tagolva, íme: Barátok: Kevés barátom van. Nagyon. Egy kezemen meg tudom számolni, kiket nevezek annak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ugyanennyien neveznek engem barátjuknak. Ők jóval többen vannak. A barátság szó számomra valami különleges köteléket jelent. Lehetnek ismerőseim, kedves kollégáim, haverjaim, de ahhoz, hogy valakit a barátomnak nevezzek így kimondva a legnagyobb természetességgel, ahhoz jóval több kell ennél. Viszont akit barátomnak tekintek, azért tűzön-vízen átmegyek. Társaság:   Általában zavar a sok inger, kifáraszt . De vannak időszakok, mikor kifejezetten vágyom a társaságra, akár nagyobbra is. Azonban csak akkor tudom igazán jól érezni magam, ha többségüket ismerem. Idegen társaságban mint a legtöbb intró, elüldö