CsodaCsibe

A minap olvastam egy blogbejegyzést. Egy idősebb hölgy írta. Büszkén hirdette a posztjában, hogy ő egész életében mindig egyszerre több srácba volt szerelmes (kötődési zavar) és azt is, hogy a mostani párjával nyitott kapcsolatban élnek, és ő milyen boldog, mikor a párja boldogan, csillogó szemekkel, láthatóan másba szerelmesen ér haza (kötődési zavar). Azt is leírta, hogy egy másodpercig nem érez féltékenységet, majd kis ideig szinte ördögtől valónak kiáltotta ki a féltékenység érzését. Először is tisztázzunk valamit: ha ördögtől való lenne a féltékenység, vagy a mai világ agyszüleménye, akkor az egészen apró kisgyermekekben nem lenne jelen, mint természetes érzés. A másik: ha egy kapcsolatban egy szemernyi féltékenység sincs jelen (értem ez alatt a természetes érzést, ami azt jelzi, hogy nagyon fontos vagy nekem, nem akarlak elveszíteni), akkor azt legfeljebb barátságnak, vagy lakótársi kapcsolatnak nevezzük. Minél fejlettebb érzelmi intelligenciával rendelkezik egy személy, an

Fura dolog ez... Éljük az életünket, hajtjuk a mókuskereket, beleszürkülünk egy cseppet  a hétköznapokba, elfáradunk. Közben egyre jönnek szembe velünk a lehetőségek, amiket nem veszünk észre, halogatjuk, maaajd, maaajd.... Aztán egyszer csak már nincs majd. Kisiskolás koromban a családunk balesetet szenvedett, öcsém élete egy hajszálon csüngött. Akkor még nem tudatosult bennem, de ahogy idősödtem és felidéztem azt a napot és az azt követő heteket, eljutottam arra a pontra, hogy elhatároztam: nincs majd. Ha fontos valami, vagy valaki, akkor szakítok rá időt. Nem kell napokat, nem kell heteket, de igenis legalább egy röpke fél órát, vagy pár órát. Az idő szalad, sosem tudhatjuk, meddig mondhatjuk még, hogy majd, meddig halogathatunk. Élj a mának! Elcsépelt ugyan a mondás, de nagyon igaz. Az alkalom, amit ma elszalasztasz, a találkozó, amit ma elodázol, lehet, hogy már sosem tér vissza. Vagy esetleg csak megkopottan. Be kell vallanom, nekem is van olyan, hogy halogatok. 3 ember van