Bizonytalanság

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de vannak olyan időszakok, mikor valahogy semmi nem úgy jön össze, ahogy azt szeretnénk. Mikor egy számunkra fontos találkozó nem valósul meg, s tudjuk, hogy csak nagy sokára lesz rá ismét lehetőség. Mikor a munkahelyen több ember helyett kell helytállni, de még nincs meg az a rutin és szakmai magabiztosság, hogy ez tökéletesen sikerüljön, valahogy sehogy nem marad mindenre idő. Mikor az embernek szinte hetente tolják az arcába otthon, hogy nincs pénz azokra a dolgokra, ami számára fontos, vagy egyszerűen csak szükséges lenne. Mikor nyakunkon a karácsony is és az ember lánya igyekszik kézben tartani az olyan dolgokat, mint ajándékok, vacsora, vendégségbe cipelendő ételek, azok elkészítése, pont időben, pont jókor, nem túl későn, nem túl korán...

No igen, ilyenkor van az, hogy az emberben ez a sok dolog felgyülemlik és kicsit elveszti a lába alól a talajt. Nem olyan depressziósan, világvégésen, csak éppen annyira, hogy akaratán kívül esetleg megbántson olyan embereket, akiket nagyon szeret. Ehhez akár egy rosszul megfogalmazott félmondat is elég. Ilyenkor az önmagunkkal kapcsolatban érzett bizonytalanság (ami tulajdonképpen a fáradtság, lelki kimerültség, sorozatos falakba ütközés hatására alakul ki) utat tör magának és olyan butaságokat hoz ki az emberből, hogy még ő maga is meglepődik rajta. Aztán jöhet a bocsánatkérés, miegymás, de az már kétesélyes, hogy nyitott szívekre talál-e.

Ha azonban már megtörtént, sokat nem tehet az ember. Vállalja a következményeket és reménykedik benne, hogy nem tört össze végérvényesen semmit a másikban.