Az élet túl rövid ahhoz, hogy halogassunk
Fura dolog ez... Éljük az életünket, hajtjuk a mókuskereket, beleszürkülünk egy cseppet a hétköznapokba, elfáradunk. Közben egyre jönnek szembe velünk a lehetőségek, amiket nem veszünk észre, halogatjuk, maaajd, maaajd.... Aztán egyszer csak már nincs majd.
Kisiskolás koromban a családunk balesetet szenvedett, öcsém élete egy hajszálon csüngött. Akkor még nem tudatosult bennem, de ahogy idősödtem és felidéztem azt a napot és az azt követő heteket, eljutottam arra a pontra, hogy elhatároztam: nincs majd. Ha fontos valami, vagy valaki, akkor szakítok rá időt. Nem kell napokat, nem kell heteket, de igenis legalább egy röpke fél órát, vagy pár órát. Az idő szalad, sosem tudhatjuk, meddig mondhatjuk még, hogy majd, meddig halogathatunk.
Élj a mának! Elcsépelt ugyan a mondás, de nagyon igaz. Az alkalom, amit ma elszalasztasz, a találkozó, amit ma elodázol, lehet, hogy már sosem tér vissza. Vagy esetleg csak megkopottan.
Be kell vallanom, nekem is van olyan, hogy halogatok. 3 ember van az életemben, akiknek régóta ígérek találkozót. Mondhatnám, hogy olyan sok dolgom van, hogy azért nem tudok időt szakítani rájuk, de az ember legalább saját magával legyen őszinte: van fontosabb személy az életemben. Ez így elég csúnyán hangozhat, de ez van.
Tavaly eljutottam arra a pontra, hogy rangsorolok:
Ugyanakkor ha nagyon őszinte akarok lenni, sorozatosan azt tapasztalom, hogy engem az emberek hajlamosak a halogatós kategóriába helyezni. Sokat elemeztem önmagam, rájöttem, hogy ez részben annak köszönhető, hogy mindig megértő vagyok és szinte abnormálisan türelmes. Erőszakosnak, követelőzőnek kellene lennem? Biztosan kifizetődőbb lenne, de ez valahogy nekem nem megy. Az erőszakkal kivívott dolgok és találkozók már nem olyan értékesek.
Túl sokszor követtem el a hibát, hogy halogattam, vagy rosszul rangsoroltam:
Az élet véges, sosem tudhatjuk mit hoz a holnap, ami most fontos, azzal foglalkozzunk most. A többi az, ami várhat.
Kisiskolás koromban a családunk balesetet szenvedett, öcsém élete egy hajszálon csüngött. Akkor még nem tudatosult bennem, de ahogy idősödtem és felidéztem azt a napot és az azt követő heteket, eljutottam arra a pontra, hogy elhatároztam: nincs majd. Ha fontos valami, vagy valaki, akkor szakítok rá időt. Nem kell napokat, nem kell heteket, de igenis legalább egy röpke fél órát, vagy pár órát. Az idő szalad, sosem tudhatjuk, meddig mondhatjuk még, hogy majd, meddig halogathatunk.
Élj a mának! Elcsépelt ugyan a mondás, de nagyon igaz. Az alkalom, amit ma elszalasztasz, a találkozó, amit ma elodázol, lehet, hogy már sosem tér vissza. Vagy esetleg csak megkopottan.
Be kell vallanom, nekem is van olyan, hogy halogatok. 3 ember van az életemben, akiknek régóta ígérek találkozót. Mondhatnám, hogy olyan sok dolgom van, hogy azért nem tudok időt szakítani rájuk, de az ember legalább saját magával legyen őszinte: van fontosabb személy az életemben. Ez így elég csúnyán hangozhat, de ez van.
Tavaly eljutottam arra a pontra, hogy rangsorolok:
- Vannak a kötelező feladatok, amiket csak egy bizonyos időpontban lehet, sőt kell megvalósítani pl orvosi vizsgálat, tanfolyam, munkahelyi feladat.
- Vannak azok a programok, ami számomra nagyon kedves emberhez kötődnek, ezek szintén szent és sérthetetlen időpontnak számítanak, minden mást ehhez igazítok.
- Vannak azok a programok és találkozók, amik simán csak fontos emberekhez kötődnek, ezeket igyekszem az előző kettőhöz igazítani, de még belepréselem őket az életembe.
- Végül vannak azok a programok és tervek, amik nem olyan fontosak számomra (pl nem kötődöm annyira az illetőhöz, vagy a feladatot bármikor elvégezhetem mondjuk 1 éven belül, nincs kikötve, mikorra kell megvalósítanom).
Ugyanakkor ha nagyon őszinte akarok lenni, sorozatosan azt tapasztalom, hogy engem az emberek hajlamosak a halogatós kategóriába helyezni. Sokat elemeztem önmagam, rájöttem, hogy ez részben annak köszönhető, hogy mindig megértő vagyok és szinte abnormálisan türelmes. Erőszakosnak, követelőzőnek kellene lennem? Biztosan kifizetődőbb lenne, de ez valahogy nekem nem megy. Az erőszakkal kivívott dolgok és találkozók már nem olyan értékesek.
Túl sokszor követtem el a hibát, hogy halogattam, vagy rosszul rangsoroltam:
- mi lett volna, ha szombaton bemegyek nagypapámhoz a kórházba és nem halasztom vasárnapra, mikor már holtan találtam bent...
- mi lett volna ha több időt töltök nagyikámékkal és nem halogatom a feladataimra hivatkozva (sokkal többet érdemeltek volna)
- mi lett volna ha elmegyünk abba az étterembe a gyerekkel és nem halogatjuk addig, míg bezár...
- és még sorolhatnám...
Az élet véges, sosem tudhatjuk mit hoz a holnap, ami most fontos, azzal foglalkozzunk most. A többi az, ami várhat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése