Honnan jöttem, merre tartok

Nem szeretném a honnan jöttem részt a születésemtől, vagy a gyerekkoromtól kezdeni, egyszerűen csak a közelmúlttól, amikor még álmodni sem mertem, hogy ide jutok. Azt is leszögezném, hogy nem ez a célállomás, van még mit kihozni az életemből, de egy nagyon kellemes útra léptem nem is olyan régen.

Amikor az előző munkahelyemre kerültem, minden nagyon furcsa volt. Sok új ember, teljesen más feladatok. Az ember ilyenkor még annyira el van foglalva az újdonságokkal, hogy csukott szemmel jár, nem veszi észre azokat a jeleket, amikre utólag visszagondolva csak fogja a fejét....

Az állásinterjún hárman ültek velem szemben. Kifaggattak, elmondták a feladatokat, majd jött a rejtett JEL "kell is itt a pedagógus végzettség,amilyen szerelők itt vannak!" és egy emberként kacagtak fel.

1 nap: JEL semmi nem működött, nem volt a szoftverhez hozzáférésem, csak szkenneltem egész nap, hogy mégse üljek kukán.

Felvettek. Kezdetben elvakított a tanulni és fejlődni vágyás, a megbeszélések előtti izgalom, hiszen kb 10 pasival ültettek le egy tárgyalóban, akiket nem is ismertem, a nevüket se tudtam. Eleinte nagyon zavarban voltam az ilyen alkalmakkor, azt se tudtam, hova kapjak. Aztán megszoktam lassan és élveztem az élcelődéseiket. 

Ahogy kezdtem megszokni az új helyzetet, rá kellett jönnöm, valami mégsem annyira tökéletes. A vezetőség rendszeresen kikérte a véleményemet dolgokról és lelkesen fogadták az ötleteket. JEL: Aztán nem lett belőlük semmi. Az ötletek elvesztek a ködben. Mind egy szálig. 

A cégnél volt egy ötletláda is. JEL: a kulcsa évekkel ezelőtt elveszett, de ez senki nem cserélte le a ládát, senki nem törte fel, hogy vajon milyen ötletek vannak benne, évekig porosodott szegény postaláda a falon (merthogy az volt...), felé se nézett senki. 

Aztán ahogy teltek a hónapok, a helyzet egyre rosszabb lett. Az emberek véleménye már senkinek nem volt fontos, ahogy maguk az emberek sem. A káosz, ami kezdett elharapózni a társaság egyik részénél, a másik részénél is megjelent. És itt nem feltétlenül emberi dolgokra gondolok. A munka egyre több lett, az ember egyre kevesebb, de ezt kimondani sosem volt szabad, mert abból feszültség kerekedett. 

A munkavállalókat itt területi és irodai részre osztom. Az irodaiak egy része arany életet élt, ez a nyelvmérettől függött. Aki nem állt be a sorba,  esetleg szóvá tette a problémákat, azonnal kiesett az ajnározottak köréből. Az elitbe csak az tartozhat, akinek a nyelve folyamatosan benne van a vezetője... No igen. Voltunk páran, akik nem álltunk be a sorba. Ki büszkeségből, ki azért, mert nem volt energiája folyton a főnökökkel jópofizni, kinek a gyomra nem bírta.

A területiek kimerültek, időnként hibáztak, időnként finoman "lázadtak", sokszor elegük volt... És mi, az irodai kisebbség nem tehettünk értük semmit. Megpróbáltuk. Sokszor. Szóvá tettük a problémákat, ötleteket adtunk, javasoltunk, kértünk, ahogy tudtuk, óvtuk őket.... De ez kevés, ha az emberrel szemben jön az áradat, ami folyton visszasodorja a kiindulópontra, sőt tovább....

Belefáradtam. Megtörtem. Láttam, hogy ott a fejlődés útja zsákutca, nincs tovább, semerre. Nem akarják a fejlődést, nem akarnak jók lenni, nem akarnak minőséget adni, az egész egy nagy dagonya, de olyan, ahova még a vaddisznó is csak fintorogva megy be, ha nagyon muszáj.

Váltottam. Nehéz volt. Addigra a szívemhez nőttek páran. Az utolsó nap egyszerre volt felszabadító és szomorú.

Az új kezdet:

Az interjún ugyanúgy kifaggattak, elmondták a feladataimat, JEL elmesélték, milyen szuper emberek dolgoznak a cégnél. 

2. körös interjú: JEL behívták azokat, akikkel együtt fogok dolgozni. Kérdezzenek ők, ismerkedjenek velem, fontos, hogy nekik szimpatikus legyek, hiszen együtt dolgozunk majd.

Első nap: JEL Minden szoftverhez megvolt a hozzáférésem, az ügyvezető ült le mellém megmutatni néhány dolgot, és finomított a rendszer hozzáféréseken. Többször elmondta, hogy ha bármi kérdés vagy gond van, nyugodtan menjek hozzá, ő azért van, hogy segítsen. (Utólag beigazolódott, hogy tényleg így is gondolja, az ötleteimet még a felvetés napján megvalósítják...)

A cég ahol vagyok környezetbarát. Szelektív kukák, mindenki kap üveg palackot, hogy abból igyon, vannak halaink, akikért mindenki rajong. Naponta többször nézegetik őket, közösen, lelkiismeretesen gondozzák. JEL Adakozunk minden évben. Annak a szervezetnek, amelyiket a munkatársak megszavazzák, mert közösség vagyunk. Céges ajándékot veszünk a partnereknek olyan szervezettől ahol a tárgyakat sérült emberek készítik.

Folytathatnám még, de azt hiszem, látszik a különbség. Mindenesetre a szívem szakad meg, ha az ott maradottakra gondolok, akikben még talán él egy hajszálnyi remény.